2015. június 27., szombat

Nia

Kezdem megfejteni, hogy mi lehet a célja ennek az egész ötnapos „koszos a lábam”, „legszívesebben Domestost innék”, „addig tartom a pisit, amíg ki nem izzadom, mert ocsmány a nyilvános vécé – bár a szervezők becsületére legyen mondva, takarítják!” dolognak.

A félelem már nem központi kérdés, azt láthattátok Ti is, ha épp nem fosatnak be, hogy hol van áttétem, akkor már vannak időszakok, amikor egész jól elvagyok félelem nélkül (értsd: hosszabb távra tervezek, nem okádok bele éjjel a hajamba, stb.).

------------------------------
Ó, jaj. Egy kiegészítés. TÉNYLEG azt hiszed, hogy azok a rákbetegségen átesett nők, akik örök életet terveznek és csak a po-zi-tív hozzáállás és „HÁT PERSZE, HOGY 98 ÉVES KOROMIG ÉLEK!!!”, szóval tényleg azt hiszed, hogy ők úgy gondolják és nem remegnek legbelül, nem félnek, nem kishitűek és nem töri össze őket a szellő is? Tényleg azt gondolod, hogy valóban elhiszi, tudja, hogy felülkerekedett ezen a fostaliga betegségen?

Muhaha.
Valószínűleg 100-ból 3 tényleg nem fél. A többi 50 csak mondja, hogy nem, a maradék 47 pedig elmondja, hogy be van fosva. Hol jobban, hol kevésbé.

Na. Mi vagyunk azok, akiket az ismeretlenek megtalálnak a „de nem szabad félni”, „gondolj a gyerekekre”, aztán a „ha félsz, bevonzod” és persze a jó öreg „a gondolatodnak teremtő ereje van” dolgokkal.
Ilyenkor kívül mosolygok, belül pedig üvöltök, hogy tudom, bazdmeg, azért próbálok úrrá lenni a félelmen, nem pedig maszk mögé dugni.
Zárójel bezárva.
------------------------------------

Szóval ha már (vagy most épp) nem a félelem a fő központ, akkor mi? Nem tűnődtem rajta, gondoltam majdcsak kialakul, majdcsak rájövök, ha másból nem, akkor a jó érzésből…

… és így lett.



Méghozzá egy Nia óra alatt.

Csodálatosan sütött a nap, az oktató tündéri volt és rendkívül erős, szuggesztív személyiség, én pedig eleinte elég hülyén toporogtam, gondolkodtam rajta, hogy lelépek a francba, aztán mégiscsak maradtam, és elkezdtem figyelni. Szemmel. Aztán füllel. Aztán értelemmel. Aztán meg csak úgy, ahogy vagyok. És akkor hirtelen megértettem a mozdulatokat és ahogy csináltam, éreztem, hogy már nem számít, hogy úgy nézek ki, mint egy dervistáncot járó telefosott búvárruha, én bizony beleadok apait-anyait. Nő. Föld. Tánc. Ég. A méhem. A bennem növekvő gyermek. A testem. A kerek egész. A múltam. A bőröm. A hibáim. A botlásaim. Újrakezdem. A fejem. A hajam.

Én.

Nőként.

Én, terhességi csíkokkal. Császármetszés után. Megereszkedett mellel. Megcsonkított mellel. A nyirokcsomó miatt felvágott hónaljammal.
Lehorzsolt térddel sárga kis kantáros nadrágban, homokozó lapáttal. A nagyi ékszeresdobozában bizsuzva. Szemüvegben, anélkül, minden hajszínnel, első csókban, első iskolai napban, első gyermekben. Feleségként, szeretőként, folyton vihogó öregasszonyként. A kezdetektől felnőtten, mindig gyerekként.

Teljesen széthullva, tíz körömmel összekaparva, büszkén újraindítva. Zokogva.

Én.




Nőként.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése