A poszt, amit nagyon nehéz megírni.

Harmadszorra törlöm ki ezt a bejegyzést, és vagy nyolcadszorra futok neki gondolatban: fogalmam sincs, hogy hogy írjam meg.

Oké, talán az lesz a legjobb, ha elmegyek és megint kisírom magam.

.............................

Mellékhatások: fejfájás, hányinger, hasmenés, székrekedés. Izomfájás, rosszullét, csontfájdalom. Hajhullás, bőrproblémák, fogfájás, nőgyógyászati gondok. Levertség. Súlygyarapodás a szteroid miatt. Fájdalom, félelem, kétségbeesés.

De minden elmúlik - mondják. Minden rendben lesz, a haj visszanő, a rosszullétek elmúlnak, esetleg néhány apróbb dolog maradhat, de azzal meg együtt lehet élni, nem?

... először csak éppenhogy... alig éreztem. Egy incifinci izomrángás volt. Aztán begörcsölt a kezem. Aztán volt, hogy lemerevedett, nehezebben lazult ki, úgy maradt. Ilyen ez a fránya kemó, pusztítja az idegsejteket is - mondták az öreg rókák. 

Én azonban már akkor tudtam, hogy nekem az a pici ideggörcs sokkal több annál, mint azt a többiek hiszik.

Nekem az valaminek a vége.

Tudtam, hogy soha többet nem lesz olyan a kezem. Soha többé nem leszek tökéletesen az ura a mozdulataimnak.

A vendégeim talán nem látnák,de én tudnám. És belepusztulnék.

Emlékeztem. Az éjszakai party-sminkekre, a fotózásokra. A menyasszonyaimra és azokra a vendégeimre, akik már a barátaim. A dolce vita parfümre, arra, hogy milyen érzés hullafáradtan összepakolni és mosolyogva beülni egy italra munka után. 

Basszus, megint el kell mennem sírni.

.............................................................

Bezárom a Stúdiót.

A döntés megszületett, már nem fogadok vendégeket, lassan kipakoljuk a dolgokat és kiadjuk a lakást.

..................

Nagyon fáj. 

Drágáim, nagyon szeretlek Benneteket.

Ne haragudjatok.